Községünkről

Zalabér rövid története

Zalabér madártávlatból

A lankás dombok mellett kanyargó Zala folyó környékén már az újkőkorszak végén megtelepedett az ember.  Erdőt irtott, mocsarat csapolt le, fából, nádból házat épített. Földet művelt, állatokat tenyésztett.  A borzkorszakban már népes falvak alakultak ki a környéken.  A kelták megjelenésével itt is elterjedt a vasművesség tudománya.  A Krisztus születése utáni évtizedekben a rómaiak vették birtokba a vidéket.  A korszak kereskedői a Zala folyó völgyében kereskedelmi utakat alakítottak ki, melyeken élénk forgalom zajlott, és elterjedt a kereszténység is. A Zalán átívelő híd építésekor, 1954-ben nagyméretű római márvány sírkövet és néhány sírt találtak. A leletek alapján itt egy kisebb település volt a 3-4. században.  A rómaiakat a népvándorlás vihara elsöpörte, helyüket a 6. században az avarok vették át.  Az Avar Birodalmat Nagy Károly frank császár hadjáratai a 8. század elején felszámolták.  Egyes kutatók néhány frank oklevél alapján a Zalabérrel határos Csúszódomb tetején, hol egykor Zalaszeg falu állt, frank templom maradványait sejtik a föld alatt.  A területet „Salapiugin” településsel vélik azonosnak. Régészeti feltárás még nem folyt a területen, így nem tudjuk pontosan, mit rejt a föld.  A 9. században Árpád magyarjai veszik birtokba a vidéket. 
A 12. században a Türje nemzetség birtokában van a terület.  770 éve, 1247. szeptember 22-én keltezett oklevélben jelenti a veszprémi káptalan IV. Béla királynak, hogy a tőrjei Szűz Mária egyházat beiktatta Barlabáshida (ma Pakod Újfalu) birtokába.  A birtok határait egyúttal a szomszédok jelenlétében megjárták, és megjelölték. A határok megjelölésénél szerepel a Barlabáshida birtoktól keleti irányban VILLA BEER (Bér falu) birtokra vezető út is. A Türje nemzetség két ágra szakadt, egyik Szentgrótinak, másik Bérinek nevezte magát.
A Béri család a Nemestemetőben építi ki első birtokközpontját. Itt fából, kőből tornyot épített magának, és az építményt erős földsánccal erősítette meg. A béri család a gyakori belviszályok miatt 1507-ben engedélyt kapott II. Ulászló királytól, hogy udvarházát (mely a mai Zala hídfő környékén volt) megerősíthesse.  Ebből az erősségből alakult ki később a béri végház (törökkori vár).  Az 1550-es években fiúágon kihal a Béri család, birtokán a leányági örökösök osztoznak. Az 1610-es években az Ányos család birtokolta Bér jelentős részét.  A végházat is ők irányították. A törökök gyakran portyáztak a vidéken. 1644-ben megtámadták a várat is. Az összecsapásban 20 magyar katona esett el.  1690-ben felszabadult Kanizsa, a kis zalai végvárak, köztük Bér is elveszti katonai jelentőségét.  A 18. század elején, házasság révén a Horváth család lesz a falu birtokosa.  Lebontották a végvárat és köveinek felhasználásával a század végére szép barokk kastélyt építtettek.  A község mezővárosi rangot kapott, lakói a földművelés mellett kézművesiparral és kereskedelemmel is foglalkoztak. Ebben az időszakban több zsidó család is letelepedett a környéken.  Takács céh is alakult. 1848-ra vásártartási jogot is kapott a település.
A 18. századtól kezdi a falu a Zalabér nevet használni. (A Zala előtag a földrajzi elhelyezkedésre, a Bér utótag a falu első birtokos családjára utal.) 1809-ben a napóleoni háborúk szele is elérte a területet. Jókai Mór Névtelen vár című regényében részletesen ír az eseményről.  A reformkori küzdelmektől is hangos a vidék.  A falu birtokosa, zalabéri Horváth János, Deák Ferenc barátja országgyűlési követként harcolt az új eszmékért. Fia, zalabéri Horváth László honvéd őrnagyként fejezte be a szabadságharcot. Másik fia, zalabéri Horváth János a kiegyezés után a közös hadseregben tábornoki rangig vitte.  1848 után a falu gyorsan polgárosodik, a környék egyik gazdasági, közlekedési központja lesz. Olvasókör, tűzoltó egylet alakult, területét gyorsan elérte a vasút is.
Az 1914-18-as világégés sok áldozatot követelt a községtől.  A 20-as évek gazdasági nehézségei után gyorsan talpra állt. A vidék egyik iparos települése lett.  Házasság révén a zsidó eredetű Guttmann család lett itt a földbirtokos az 1890-es években. A család politikai okokból 1938-ban Svájcba távozott, kastélyukat az állam vette birtokba. 1940-44 között lengyel tiszti menekülteket szállásoltak el itt. A háború gyilkos vihara 1944 őszén, 1945 tavaszán érte el a vidéket, sok polgári és katonaáldozatot követelt. 1950-90 között a községnek sikerül megőriznie központi szerepét. Tsz, tanács alakult.  Az új rendszernek viszont a kastély esett áldozatul.

Skip to content